Aki olcsón keres lemezjátszót, csak hogy a nagyitól örökölt fekete lemezekbe bele tudjon hallgatni, az nagyon gyorsan a Jófogás és a Vatera legsötétebb bugyraiban, egykori nagynevű hifi-gyártók hifitorony-lemezjátszói között találja magát, amik állapottól – és az eladó tájékozottságától és optimizmusától – függően pár ezer forintos ártól huszonharmincezerig vásárolhatóak meg. A nagy márkák csábítóak, a lemezjátszók a képeken gusztusosak, az árak alacsonyak – hol itt a csapda?
A hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek elejéig voltak divatban a hifitornyok, azaz ugyanattól a gyártótól származó, minőségben és főleg dizájnban összeillő, egymásra helyezhető komponens készülékből épített „rendszerek.” Ez már az igényes hifi territóriuma volt, magasan a sztereó rádiómagnók és az egybeépített „mjúzikcenterek” fölött – de még az audiofil, egyedileg összeválogatott készülékekből épített rendszerek alatt.
Mivel ezekben az években a fő minőségi műsorforrás az LP volt, tipikusan analóg lemezjátszó trónolt a torony tetején. Hogy a kinézetük jobban passzoljon a torony többi alkotóeleméhez, a lemezjátszókat is fémes hatású ezüst színű műanyag készülékházba építették – erről a vékony műanyagból készült házról kapták becenevüket a Hifi Magazinban: „tojáshéjak.”
(Cikkünk illusztrációi a magyar piacon leggyakrabban előforduló tojáshéjak, fentről lefelé sorrendben az Akai AP-Q310, az Akai AP-100, a Pioneer PL-200 és a Taya DP-510.)
Az idő vasfoga
Még a legfiatalabb tojáshéjak is elmúltak 25 évesek, de a kínálat idősebb darabjai már 40 felett járnak. Egy ennyi idős lemezjátszó karrierjében két probléma fordulhat elő: vagy végig üzemben voltak, azaz évtizedek óta játszanak lemezeket, vagy pedig éveket, évtizedeket töltöttek üzemen kívül, rosszabb esetben padlásra vagy pincébe száműzve.
Bár a tojáshéjak barátai szeretik felemlegetni, hogy ezekben a lemezjátszókban „még volt anyag,” ez egyrészt nem feltétlenül igaz (egy alap Hitachi vagy Sanyo a nyolcvanas években is nagyrészt fröccsöntött műanyag alkatrészekre épült, hiába Made in Japan), másrészt, ha igaz lenne is, ennyi idő folyamatos használat egyszerűen elkoptathatta a forgó, egymással érintkező alkatrészeket. A motor forgórésze, a tányércsapágy, a karcsapágy bőven ki lehetnek kopva, hogy az eredeti tűről már ne is beszéljünk. Szintén elkophattak az automatikát működtető műanyag fogaskerekek, fogaslécek.
Ennél csak az lehet rosszabb, ha a lemezjátszót az LP-korszak leáldozásával egyre kevesebbet használták. Minden forgásra kitalált szerkezet, ha mozdulatlanul, egy helyben áll, megereszkedik, finoman deformálódik. Sok lemezjátszót ráadásul száműzetésbe küldtek: pár év a szélsőséges hőmérsékleti értékeket (akár napon belül is) produkáló padlásokon, vagy egy nedves és/vagy poros pincében jelentősen leamortizálhatta a lemezjátszók az elrakáskor még elfogadható állapotát. A gumi alkatrészek, csillapítások elöregedhettek, kiszáradhattak, a fém alkatrészek, a forrasztások oxidálódhattak, deformálódhattak.
Javítás vagy restaurálás?
Minden szerkezetet meg lehet javítani. A hangszedő tűjének vagy a szíjhajtású lemezjátszók meghajtó szíjainak cseréje sima karbantartás. Egy kikopott csapágy cseréje is ide tartozhatna, csakhogy amíg a tűk típus alapján akár még ma is rendelhetőek, a szíjak pedig a méreteik alapján pótolhatóak, a karcsapágy golyóinak vagy a tányércsapágy perselyének az eredetivel megegyezőre cserélése súlyos kihívás, mivel eredeti alkatrészek – ennyi évtized múltán – nem elérhetőek, az eredeti adatok, részletes specifikációk pedig ritkán állnak rendelkezésre.
Ahogy az autós hobbiban is vannak értékes, a gyűjtők számára vágyott járművek, amiknél egy-egy hiányzó alkatrész precíz újragyártásának magas költsége belefér egy nagyobb felújítási projektbe, ez a hifiben is előfordul. Léteznek olyan 40-50 éves készülékek, amiket első látásra irreális javítási költségek mellett is megéri rendbe tenni, de a tojáshéj-lemezjátszók aligha ilyenek. Ezeket a készülékeket inkább szervdonorok segítségével tartják életben: érdemes lehet az öreg lemezjátszónk mellé beszerezni egy ugyanolyan modellt olcsón, akár problémás esztétikai állapotban is. Más kérdés, hogy ha a krisztusi korú lemezjátszó tányércsapágya feladja a harcot, egy másik ugyanilyen készülék szemre még ép csapágya vajon meddig bírja, mikor kell újraindulnia ugyanennek a problémamegoldó projektnek.
A tű foka
Van még egy fontos költséghely, amit illik figyelembe venni, ez pedig a hangszedő tű állapota. Szívem szerint azt mondanám, hogy bárhogy is hirdetik, a használt lemezjátszók árát mindig úgy tekintsük, mintha nem lenne hangszedő a készülékben.
A használt piacra kerülő több évtizedes készülékekben szinte mindig öreg és alapfokú hangszedők vannak. Ha egy hangszedő tűje kopott vagy pláne sérült, nem csak a hang lesz gyatra, de a lemezt is végérvényesen tönkreteheti. Ugyanakkor egy hangszedőtű korrekt bevizsgálása komoly tudást és komoly eszközparkot igényel. Egy újonnan hatszámjegyű forintba kerülő hangszedőt átnézetni pár ezer forintért megéri. Egy öreg és alapfokú, eleve pár ezer forintos hangszedőt meg nem.
Vannak örök túlélő hangszedők, amik eleve nagyon elterjedtek voltak (pl. Ortofon FF és OM-sorozat, vagy az Audio-Technica AT-3600, AT91 és AT-95E), ezekhez ma is lehet kapni eredeti gyári cseretűket. Más hangszedőkhöz csak utángyártott cseretűk léteznek. Ezek lehetnek elfogadható minőségűek, de lehetnek egy dzsunkán kőbaltával pattintott darabok is – a webáruházas rendelés átka, hogy ez csak utólag derül ki.
Az igazi megoldás egy új hangszedő, ami jól fog szólni és garantáltan nem rongálja a lemezt sem. Ezek sem feltétlenül drágák, a nem egész 13 ezer forintos listaárú Audio-Technica AT95E például a legtöbb egyszerű lemezjátszóval szívesen párosodik és emiatt már ezer éve veszik őket idősebb lemezjátszók vérfrissítése céljából. Más kérdés, hogy aki eleve 30 ezer alatt nézett lemezjátszót magának, az mit fog szólni egy ilyen tételhez a bankszámláján.
Mire figyeljünk oda?
Idős lemezjátszót sose vásároljunk személyes megtekintés és próba nélkül. Ellenőrizzük, hogy a kiválasztott készülék egyáltalán le tudja-e játszani a lemezeket. A sebesség legyen állandó, nyávogás ne jelentkezzen — a legjobban a zongoradarabok lassú tételei tudják lebuktatni a problémás futóművet. A nyávogó DD-t inkább kerüljük, a nyávogó szíjhajtásút egy szíjcsere meggyógyíthatja.
Mozgassuk meg kézzel a tányércsapágyat és a karcsapágyat. Ha üt, holtjátéka van, „kotyog,” akkor már nem lesz igazán hosszú életű. Rosszabb esetben már most is követési hibát, torzítást, rezonanciát hoz a hangba. Vagy ejtsük a vásárlást, vagy tervezzünk be egy viszonylag drága javítást.
Idősebb lemezjátszó esetén sose kalkuláljunk a lemezjátszó saját hangszedőjével – kivéve persze, ha biztosan tudjuk, hogy nem régen volt a tű vagy az egész hangszedő cserélve. A meghirdetett árhoz máskülönben simán adjuk hozzá egy AT95E 13 ezer forintos árát.
Próbáljuk ki a (fél) automata funkciókat is. Ha az ezeket működtető alkatrészek kopottak, akkor például a lemez végi kar felemelés és kikapcsolás bizonytalan vagy nem is működik. Néha csak beállítási hiba okozza a problémát, de készüljünk fel a készülék bekerülési árához viszonyítva komolyabb kiadásra is.
A karcos plexi ne szegje kedvünket. Egészen ronda állapotú plexiket sikerült már szakembereknek felpolírozni és helyreállítani. Persze ez sincs ingyen, szóval ott a dilemma: alacsony árért „olyan, amilyen,” vagy eleve magasabb áron szép állapot.
Nem biztos, hogy mindenki tudja: a hifi lemezjátszókból más műsorforrásoknál lényegesen gyengébb jel jön ki, ráadásul a könnyebb gyárthatóság miatt a lemezeken tárolt hang a lineárishoz képest kevesebb mély hangot és több magasat tartalmaz – mindezekre a problémákra a kifejezetten lemezjátszókhoz kialakított phono-fokozat (RIAA-korrektor) a megoldás. A régebbi erősítőkben alapból volt ilyen, a kilencvenes években gyártott vagy fiatalabb készülékekben ritka. Tehát ha lemezt akarunk hallgatni az új szerzeményünkkel, szükség lesz egy Phono bemenetre, vagy ha nincs ilyen, akkor egy külön megvehető előerősítőre (árak 20-25 ezer forinttól).
Érdemes a csatlakozókat is megnézni: a tojáshéj lemezjátszók fénykorában mifelénk még a német DIN-szabvány szerinti csatlakozó volt az elterjedt szabvány. Ha a kinézett lemezjátszón is ilyen van, keressünk egy ügyesen forrasztó ismerőst, és kérjük meg, hogy szereljen fel RCA-csatlakozókat a DIN-tuchel helyére. Ha forrasztó ón volt a jelünk az oviban, akkor persze magunk is nekiállhatunk.
Miért drága megjavítani egy olcsó lemezjátszót?
Alapvetően azért, mert szakértelmet, tapasztalatot, kézügyességet és speciális eszközöket igényel, és aki meg tud javítani egy precíz elektromechanikus szerkezetet, az nem feltétlenül adja olcsón az idejét. Sok javítás kifejezetten időigényes, mert összetett problémákat kell megoldani, ami sok aprólékos szét- és összeszereléssel jár. Ráadásul öreg készülékek esetén gyakran előfordul, hogy egy hiba kijavítása előhoz egy másikat. Hogy triviális példát hozzak, egy sima hangszedő-beszerelés is fordulhat rémálomba: az elöregedett forrasztás pusztán attól elenged a karkábel és a saru között, hogy hozzányúlunk egy csipesszel. Ha ezt nem lehet a helyén, a levegőben visszaforrasztani, akkor ki kell szerelni a hangkart, amihez bontani és a karbaknál jó eséllyel forrasztani is kell. De ha már úgyis szét van szedve a kar, akkor érdemes egy füst alatt át is kábelezni, stb – így lesz egy húsz perces műveletből egy fél délután.
A másik probléma az alkatrészek hiánya. Még a vezérlő elektronikában is előfordulhatnak olyan alkatrészek, mondjuk tranzisztorok, amiknek még a kiváltó alkatrészei is beszerezhetetlenek ma már, de a mechanika elemei biztosan pótolhatatlanok. A harminc-negyven éves műanyag fogaskerekek, fogaslécek elgyengülnek, rideggé válnak, elkopnak a fogaik, vagy ki is törnek, konkrétan mozgásképtelenné téve a lemezjátszót.
Ma már szerencsére létezik a 3D nyomtatás, így ezek a műanyag elemek újra legyárthatóak. Maga a nyomtatás nem is lenne annyira drága, de a régi alkatrész maradványaiból, esetleg a környező alkatrészekből vissza kell tervezni („reverse engineering”) és lemodellezni az eredeti alkatrészt – ám ez megint szaktudást és sok időt követel, ez drágítja meg.
Ha lemezjátszókkal, hangszedőkkel, vagy úgy általában az (analóg) audióval kapcsolatos kérdésed van, tedd fel itt, vagy írj az info@pointe.hu címre. Ha csak nem szeretnél lemaradni egyetlen posztról sem, lájkolj be minket a Facebookon.
NAD 5120-at az LP korszak utolsó best buy darabja 7000 Ft-ér van fenn Vateran!
Nekem van otthon belőle, tehát nem fogok rácsapni.