Az alábbiakban a Stereophile nagytesztjének a magyar fordítása olvasható a Soulines Kubrick DCX lemezjátszóról. De előtte egy kis magyarázat.

A Stereophile talán a világ legnevesebb audio magazinja. Ötvenöt éve jelenik meg, főszerkesztője immár 31 éve John Atkinson. Annak idején a magyar Hifi Magazin is rendszeresen szemlézte. Ma is azon kevés szerkesztőségek közé tartozik, amelyek el tudják tartani magukat az értékesítési bevételeikből. A költségeiket optimalizálták – ha jól értem, a hagyományos értelemben vett szerkesztőségük sincs, a munkatársak otthonról dolgoznak, a terjesztési rendszerüket viszont profik kezébe adták – egy hifivel nem, izomautókkal viszont annál inkább foglalkozó kiadóvállalat személyében. Ez a felállás olyan nagyfokú szerkesztési szabadságot ad a kezükbe, amiről a hazai profi kiadványok nem is álmodhatnak.

Ahogy a komolyabb lapok, a Stereophile is állandó csapattal dolgozik, minden szakírójuknak megvannak a maga területei és hóbortjai. Akik rendszeresen olvassák a lapot, annyi mindent megtudnak a szerzőkről, mintha péntek esténként együtt söröznének.

A lap szerkesztési elvei is ilyen öntörvényűek. Nem tudhatjuk, a többi tesztelt termék hogyan került hozzájuk, de az például biztos, hogy a Soulines Kubrickért maga Art Dudley, a lap törzsgárdájának egyik legrégebbi tagja, a főszerkesztő-helyettes jelentkezett be a Soulines amerikai importőrénél. Dudley a new yorki high-end shown hallotta a készüléket, és ott vette fel a meghallgatandók listájára.

Dudley régimódi figura, hobbiból nyulakat tenyészt, otthoni referencia lánca pedig csupa őskövületből áll, ahogy el is magyarázza ezt a videójában:

 

 

Szóval ne lepődjünk meg, hogy a cikkben is folyton egy 1957-es gyártású készülékre, a saját Garrard 301 lemezjátszójára hivatkozik.

 

És akkor most lássuk a tesztet.

 

(Az eredeti szöveg itt olvasható.)

Szerbiából szeretettel

 

Soulines Kubrick DCX lemezjátszó

 

Art Dudley, Stereophile

 

Néha szeretem azt játszani, mintha a Szovjetunióban élnék az ötvenes vagy a hatvanas években. Ez általában akkor jön rám, amikor fogpasztát akarok venni nálunk a szupermarketben. Itt olyan hosszú a fogkrémes polcok sora, mint egy focipálya. „De nekem nem kell ekkora választék,” dünnyögöm magam elé a Simpson család nagypapájának hangján, „mert ez a választék már hülyeség. Bárcsak a szovjeteknél élhetnék, egyszerűbb lenne fogpasztát venni.” Persze csak viccelek ilyenkor.

Mostanában évente tucatszámra bújnak ki a földből új high-end gyártók. Lemezjátszós cégből van a legtöbb. Gyakorlatilag mindegyiküknek a kínálatában van vagy féltucat különböző modell, és ezek gyakran különböző tervezési filozófiák alapján készülnek. Nagy és nehéz lemezjátszót keresel? Tessék, itt egy nagy és nehéz lemezjátszó. Kicsi és könnyű lemezjátszót keresel? Tessék, itt egy kicsi és könnyű lemezjátszó. Van itt minden, kérhetsz bármit.  Ezek a cégek úgy tesznek, mintha a fogkrém-ipart űznék: csiliárd változatot készítenek, csak hogy több polc legyen az övék az áruházban, vagy hogy vastagabb legyen a katalógusuk, mint a konkurenciáé  – a konkurencia pedig nem hagyja magát, és ők is ráhajtanak a több polcra és a több katalógus-oldalra.

Felüdülésként hatott, amikor a 2015-ös new yorki High-End Show-n először találkoztam a szerb Soulines lemezjátszókkal. Mind az öt modelljükön akril tányér volt, amit szíjjal hajtott egy mérsékelt nyomatékú egyenáramú motor. (A mérsékelt nyomaték nálam azt jelenti, hogy a motor már segítség nélkül meg tudja indítani a lemeztányért, de kézzel még könnyedén meg lehet állítani a tányért vagy magát a motort.) Mindegyik modell pont akkora volt, hogy elférjen rajtuk a szabványos 12” átmérőjű lemeztányér és a 9” hosszú hangkar. A váza mindegyiknek az átlagnál könnyebb volt – persze nem annyira könnyű, mint mondjuk a Rega Planar 3-é. Mindenesetre úgy tűnt, hogy van valami koncepció a dologban, és én imádom az ilyet. (A fotón: a Soulines Kubrick a 2015-ös new yorki high-end show-n Plinius elektronikák, illetve Triangle hangsugárzók társaságában.)

A hab a tortán az okosan tervezett, minimalista porvédő volt, amit mind az ötféle lemezjátszóhoz mellékelnek, meg az, hogy minden lemezjátszó valami híres személy nevét viselte: két zeneszerző, egy regényíró, egy filmrendező, és egy görög isten – sorrendben Elgar, Satie, Dosztojevszkij, Kubrick és Hermész. Ezek az apróságok – meg persze a remek hang, amit a new yorki show-n hallottam a Soulines-ra épülő rendszerektől, amelyek a Soulines amerikai forgalmazója, az Adirondack Audio & Video szobáiban voltak kiállítva – ellensúlyozták előítéleteimet a Soulines lemezjátszókkal kapcsolatban. Az előítéleteim abból fakadtak, hogy a Soulines pont nem olyan lemezjátszókat készít, amilyeneket én általában szeretni szoktam. Semmi nehéz tányér, semmi dörzshajtás, és főleg semmi nagy nyomatékú motor. Eltűnődtem: van-e esélye annak, hogy ezek a lemezjátszók mégis jól szólnának a rendszeremben? Van-e élet a saját vesszőparipáimon túl is? Elhatároztam, hogy utánajárok – kértem egy tesztpéldányt a Soulines legdrágább lemezjátszójából, a Kubrickból (hangkar nélkül 4,000 dollár az ára).

Neve főhajtás Stanley Kubrick filmje, a 2001: Űrodesszeia űrállomása előtt. A Kubrick DCX-nek nincs a szó szoros értelmében vett sasszija. Helyette egy csontváz szerű alumínium vázat kapunk, ami három, különböző hosszúságú nyúlványt jelent, amik a középpontból indulnak ki. Ez a középpont tartja a tányércsapágyat. Mivel a nyúlványok szokatlan formájúak, nem nagyon lehetett pontosan megmérni a hosszukat a középponttól a lábakig, de a hátsó nyúlvány nagyjából 150 mm, a bal első 200 mm, a jobb első pedig 250 mm. Érdekes, hogy a nyúlványok végén található készüléklábak is különböző átmérőjűek: 40 mm a hátsó, a bal első 70 mm, a jobb első pedig 60 mm. A Soulines a weboldalán az aranymetszésre illetve a Fibonacci számsorozatra hivatkozik, de nem merül el a részletekben. Nekem nincs meg a matematikai hátterem, sem a szükséges térlátásom, szóval én ebből nem látok semmit. A lábak magassága állítható, az aljukon puha műanyagból készült kúp.

A tányércsapágy inverz: egy rozsdamentes acélból készült fix tengely áll egy kerek bronz tányéron, mindez mereven, a készülék középpontjában rögzítve. A tengely tetején egy bemélyedésben acélgolyó ül, és erre nehezedik rá a súlyos és szemmel láthatóan jól kidolgozott, 45 mm átmérőjű külső palást, aminek a furata épp kellő méretű, hogy befogadja a csapágytengelyt. A palást így könnyen el tud fordulni  a tengelyen, de nulla a holtjátéka. A tengely és a palást közé egy kis szintetikus olajat használnak. A 40 mm vastagságú akril lemeztányér furata szorosan cuppan rá a bronz palástra, amiből a lemezközpontosító tengely is kiemelkedik. A tányér oldala sima, nincs rajta horony. Kör keresztmetszetű műanyag szíj hajtja. A Kubrickhoz kétféle szíjat kaptunk, egy feketét és egy fehéret, amik jól láthatóan más anyagból készültek. Úgy tűnt, hogy a lemezjátszó kellemesen hangosabban és nyíltabban szólt a fehér szíjjal, de megeshet, hogy csak képzeltem a különbséget.

Egy külön alumínium nyúlvány van a váz aljára rögzítve 32 rozsdamentes csavarral, ami egy nagyjából vese alakú, több alumínium rétegből összeállított házban végződik – ez a Kubrick egyenáramú motorjának és az azt vezérlő elektronikának a háza. A vesenyúlvány tetején található a ki/be kapcsoló és a fordulatszámváltó, illetve két apró nyílás, amin keresztül egy hasonlóan apró csavarhúzóval (ami nem tartozék) a kétféle sebességet finomhangolhatjuk.

Külön kartartó nyúlvány csatlakozik a fő sasszihoz, ezúttal felülről, különböző átmérőjű parafa alátétekkel és távtartókkal. Ennek a szintén vese alakú nyúlványnak a végére rögzíthetjük magát a kör alakú „kardeszkát,” amiben a választott hangkarnak megfelelő kivágások vannak. Háromféle „kardeszka” jár a Kubrickhoz, egy a Linn/Jelco típusokhoz, egy az SME-típusokhoz és egy a Regákhoz. Én ez utóbbit használtam a saját Rega RB300 hangkaromhoz.

Az első dolog, ami levett a lábamról a Soulines Kubrick-kel kapcsolatban, az a kiválóan megtervezett és kivitelezett csomagolása. Az erős fehér kartondoboz és benne a többrétegű, a megfelelő alakú bemélyedésekkel ellátott műanyag hab betétek a Linn LP12, a Roksan Xerxes és más, régóta a piacon lévő márkák csomagolására emlékeztetnek. Bár sok más terméket is sértetlenül megkaptam már ennél lényegesen kevésbé kifinomult csomagolásban is, engem mindig lenyűgöz, amikor egy gyártó az átlagosnál több odafigyeléssel és költséggel biztosítja, hogy a terméke épen jusson el a forgalmazóhoz és a vásárlóhoz.

Az összeszerelés gyerekjáték volt. A fő váz, a tartólábak, a motor és a kardeszka nyúlványai előre összeszerelve érkeznek a csomagolásban, sőt, már a Rega kardeszka is a helyén volt. (Ezt a régebbi, „egylukas” RB250 és RB300 karokkal, és az újabb karok „háromcsavaros” kiosztásával is használni lehet.) Csak annyi dolgom volt, hogy a lemeztányért felhelyezzem a már előre olajozott és összeszerelt csapágyra, feltegyem a szíjat, és beállítsam a hangkart, illetve a hangkarban a Denon DL-103 hangszedőmet. Ami ez utóbbi tevékenységet illeti, a Soulines Kubrick mellé jár egy beállítósablont is a három legnépszerűbb geometriához, Baerwald, Stevenson, és Löfgren. Én magam általában a Keith Howard által módosított Baerwaldot használom, de az egyszerűség kedvéért néha a hagyományos Baerwald is megteszi a Rega karomhoz, bármi is legyen a lemezjátszó maga. Amikor a Kubrick megjött, az RB300-at a hangszedővel együtt szereltem át az LP12-esemről. Kellemes meglepetés volt, hogy a hangszedő beállítása tökéletes maradt, miután a kart felszereltem a Soulinesra. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a Soulines kardeszkája kellően precíz kidolgozású.

Az utolsó feladat a tányér és a mellékelt parafa lemezalátét felhelyezése maradt. És itt jött a második dolog, amivel a Kubrick levett a lábamról: a tányércsapágy és maga a tányér annyira tökéletesen kidolgozottak, hogy oldalról nézve a tányért nem tudtam megállapítani, forog-e már vagy sem. Semmi hullámzást nem érzékeltem, abszolút nullát.

Helyezzük megfelelő összefüggésbe ezt a gyakran alulértékelt konstrukciós szempontot: ha egy szerkezet feladata (a megfelelő és stabil fordulat tartásán túl) a néha légypiszoknál is kisebb huppanók letapogatása a barázdákban, akkor a nem kívánatos mozgások kizárása mindig remek dolog.

Ezzel el is érkeztünk sorrendben a harmadik dologhoz, amivel a Soulines Kubrick levett a lábamról: amikor a Denon DL-103 hangszedő tűje leereszkedett az elsőként feltett lemez barázdáiba (Mendelssohn vonósnyolcasa az Academy of St Martin-in-the-Fields kamarazenekarának előadásában – Argo ZRG 569), rögtön meglepett, milyen nagy is volt a zenekar megszólalása. A lemezt már a teszt előtti napokban is hallgattam, így a különbség a saját Garrard 301-alapú lemezjátszómhoz képest, ami eleve a nagy hangszínpadáról nevezetes, egyértelmű volt.

Figyelmesen hallgatva az előbb említett Mendelssohn lemezt, azt vettem észre, hogy a Kubrick jobban fókuszált a felvételi térre, mint az én Garrardom: a teremhang, csakúgy mint a zenekar mérete, valósághű volt. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez nem a szívemnek oly kedves zenekari előadás jellemzőinek kárára történt. A zene lendülete, áradása kiválóan átjött. A fent említett lemezen hallható Boccherini cselló ötösének utolsó tételében az az effekt, ahogy a vonók visszapattannak a megütött húrokról, élményszerűen valóságosra sikeredett. A hangzás összessége egy icipicit sötét árnyalatot kapott, de nem azért, mintha a csillogás hiányzott volna. És a barázda zaj sosem került előtérbe.

Ahogy már említettem: levett a lábamról!

Feltettem egy frissen beszerzett lemezt az Incredible String Band-től: Liquid Acrobat as Regards the Air (Island ILPS 9172). Még márciusban hallottam először ezt a lemezt, a montréali audio fesztiválon, a torontói Sonic Artistry szobájában.  A Döhmann Helix 1 lemezjátszót is itt hallottam először a Frank Schröder által tervezett 12” hangkarral, és akkor a lemezjátszónak tulajdonítottam a lemezről hallható érzelmi töltést, erőt és jelenlétérzetet. Ugyanezeket hallottam akkor is, amikor immár a saját példányomat játszottam le a dörzskerekes Garrardommal. És bizony ugyanezeket hallottam a Soulines-szal is, még ha picit kisebb méretarányban is. Ugyanakkor a Kubrick megmutatta, amit meg akart mutatni: a felvételi helyiség hatalmas méretét, amit sikerült rögzíteni a lemezen. Az első számban, a Talking of the End-ben más egyéb hangszerek mellett van egy fém síp a színpad jobb hátsó sarkában és egy hegedű a bal hátsóban – és bizony a Soulines Kubrick tolmácsolásában ezek a hangszerek a térben távolabb kerültek egymástól, mint a Garrard esetében. A többi hangszer, egyebek mellett egy harmónium, egy úd, és mindenféle ütőhangszer szintén realisztikus méretet öltöttek. A szóló énekes Robin Williamson hangja testes volt, és egészen jó jelenlét érzettel szólalt meg. Ugyanilyen fontos, hogy az énekhang tiszta és színezetlen maradt, míg a hangszerek, elsősorban a hegedű és a harmónium hihető, természetes zenei szövetet jelenítettek meg.

Egyik különc brit poplemez után jött a másik, így lassan elérkezett az idő, hogy megnézzük, mit tud a Kubrick a mély tartományban. Ehhez elővettem a Genesis együttes The Lamb Lies Down on Broadway lemezének birtokomban lévő két példánya közül a jobbikat (Atco/Classic SD 2-401) és belehallgattam a lábdobba, ami a Fly On a Windshield című szám kábé felénél lép be, meg abba a nevezetes mély tónusú hangba, ami a The Chamber of 32 Doors című számban van. Ehhez hozzávettem még a zenekari üstdob súlyát és erejét Elgar Gerontius álma című oratóriumából, amit Sir Adrian Boult vezényel a New Philharmonia Orchestra, a Londoni Filharmonikusok és a John Aldis kórus, illetve különböző szólisták közreműködésével (EMI SLS 987). Ezek meghallgatása után meg kell állapítsam, hogy a Kubrick előadása bizony jobb az átlagosnál, legalább a Linn LP12 szintje (ugyanezzel a karral és hangszedővel), ha ugyan el nem éri a Thorens TD124-et vagy a Garrard 301-et. Ha már itt tartunk, a Kubrick remek lendülete végig kitartott, amitől jó volt hallgatni. A lemezjátszó, kar és hangszedő kombinációjának tartása sosem omlott össze, még a hallgatott zenei összeállítás sok hangos részében sem.

De ez semmi ahhoz képest, amit akkor tapasztaltam, amikor Sonny Rollins The Bridge című lemezét tettem fel a Kubrickra (Japan Victor/RCA RCA-6011). Nem tudni miért, de ezt a lemezt és ezt a lemezjátszót egymásnak teremtette az ég. Az már nem is meglepő, hogy a hangtér itt is hatalmassá vált, Jimi Hall gitárja a bal csatornában olyan méretűre nőtt, és olyan jelenlét érzetet keltett, amit csak a „mennyei” szóval lehet leírni. Bob Cranshow bőgőjének érezni lehetett a súlyát, erejét, sebességét és színeit, de mindenekelőtt lendületét. Ben Riley dobjátéka energetikusan és tempósan jelent meg. És persze Rollins tenor szaxofonja is csupa hangszín és testesség volt, mintha Rollins élőben játszott volna.

Hibátlanul zenei, nagy, nyílt és hatásos – ezek a jelzők jutottak az eszembe, miközben azokra a realisztikus energiákra gondoltam, amiket a Kubrick szabadítot fel, miközben Jim Hall gitáros pengetője a húrokat szántotta: a Soulines hangja teljesen a hatalmába kerített. És, még egyszer, mindezt anélkül, hogy a tervezési koncepciója hasonlítana azokra a lemezjátszókra, amikkel eddig azt tapasztaltam, hogy a számomra legfontosabb összes zenei aspektusban kiválóak. De hát így van ez, már egy másik nagy kommunista vezető, Teng Hsziao-Ping is megmondta: „Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér. Ha megfogja az egeret, akkor jó macska.” Mondjuk ez a mondása nem jött be Mao Ce Tung özvegyének, aki egész életében gyanakodva teintett mindenre, ami nyugati eredetű volt.

Hogyan és miképp tud egy egyszerű szíjhajtású lemezjátszó, egy ilyen csontvázszerű vázon, akril tányérral, viszonylag alacsony nyomatékú DC motorral ennyi hatást, ennyi színt, ennyi zenei örömöt kinyerni a lemezeimből? Lövésem sincs, mindenesetre képes rá. A régóta az ajánlott kategóriába tartozó PTP Solid 12 lemezjátszó mellett (ami maga is használ néhány régi alkatrészt), a Soulines Kubrick az egyik legjobb modernkori lemezjátszó, amit valaha hallottam a rémesen drága (tízszeres árú) Döhmann Helix 1 kategóriája alatt. Nagyon erősen ajánlott vétel.

*****

 

Szeretnéd meghallgatni, kipróbálni saját rendszeredben a Kubrick-et vagy valamelyik másik Soulines lemezjátszót? Írj ide: info@pointe.hu