Egy vallomással kezdek: szeretem és talán kicsit értem is a klasszikusokat, a gyűjteményemben a komolyzene alap könyvtáránál bővebben is képviseltetik magukat a zeneszerzők és előadóművészek. De komolyzenét szinte soha nem hallgatok vinilről.
Bár az iskolai zenetanáraim és a szolfézs mindent megtettek, hogy elidegenítsenek a műfajtól (helló 70-es és 80-as évek zenepedagógiája!), néhány más fontos hatás miatt mégis koncertre járó és komolyzenei lemezgyűjtő lett belőlem. Pár éve egy hagyaték kb 200 komolyzenei LP-jét is megkaparintottam. Mindegyik lemez alaposan meg lett tisztítva, új belső borítót és külső tokot kaptak – és azóta sem találják meg az utat a lemezjátszómra.
Komolyzenét – ó, irgalom atyja ne hagyj el – én bizony CD-ről hallgatok.
Az utóbbi 35 év komolyzenei felvételeit eleve inkább kihagyom. A digitális rögzítés sok műfajnak jót tett, a komolyzenének viszont csak rosszat. Amióta létezik a digitális szerkeszthetőség, a hosszú és „bonyolult” komolyzenei darabokat részletekben veszik fel, és a kész lemezen ezek a részletek találhatóak összemontírozva. Azaz simán előfordulhat, hogy nemhogy a zenekar nem játszotta el, de még a karmester sem vezényelte el egyben a művet. Márpedig ez megkérdőjelezi az előadás hitelességét, művészi koncepcióját. Ha van is kivétel, abból nem lett kiadvány.
Oké, akkor ott a digitális előtti időszak, az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig rengeteg korszakos karmester és zenekar alkotott és vett fel lemezeket. Ezek talán nincsenek is annyira megvágva, szerkesztve. Van esély rá, hogy ezeket legalább tételenként egyben rögzítették
Ezeknél a lemezeknél az IGD a mumus.
Mozart, Beethoven, Haydn és a többiek még nem sejtették, hogy a haláluk után másfél évszázaddal megjelenő formátum, a mikrobarázdás hanglemez (gyengébbek kedvéért LP) majd oldalanként húsz perc hasznos játékidőt hordoz. Vagy ha engedünk még egy kis IGD-t, akkor 25-öt.
Az IGD az Inner Groove Distortion, vagyis a belső barázda torzítás rövidítése. Ahogy közelít a tű a lemez közepéhez, úgy csökken a kerületi sebesség, és úgy lesz meredekebb a kanyar a barázdában, amit nem minden hangszedőtű tud követni.
A popkorszak előadói meg tudták tenni, hogy az A-oldal meg a B-oldal utolsó számai amolyan balladák legyenek, lassú, dinamikailag egyenletes számok. De a klasszikus szonáta formában éppen a negyedik tétel a leghangosabb, legdinamikusabb.
Az hagyján, hogy a második tétel után fel kell állni, és megfordítani a lemezt. De az egy órásnál is hosszabb Beethoven IX-et (a végén az örömódával) simán kiadták egylemezes formátumban. Szerintetek mennyi az esélye annak, hogy a végén felcsendülő, full zenekar + full kórus Ode of Joy torzítatlanul jön át LP-ről? Vagy az „Új világ” szimfónia utolsó tétele Dvořaktól? A negyedik tétel a Tűzmadárból (by Sztravinszkij)?
Pont ott esik össze a hangkép, ott töpörödik a dinamika, ahol ki kellene nyílnia, szárnyalnia kellene. A nagyon-nagyon jó (= drága) lemezjátszók a nagyon-nagyon jó (= drága) hangszedőikkel persze nagyjából veszik az akadályt, de fél milla alatt gyengék az esélyeink. Marad a CD, marad a Tidal.
Meg persze az élő koncertek. (Majd a Covid után.)